Virágvölgyi István megnyitóbeszéde

Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című munkájában azt a szakadatlan átalakulást mutatja fel, amelynek minden élő részese évmilliók óta és amely körforgásba mi emberek csupán 2-300 ezer évvel ezelőtt kapcsolódtunk be. Helyén kezeljük-e, kellő figyelmet fordítunk-e az evolúciónak nevezett, évmilliók óta tartó óriási kísérletre, amely felfoghatatlanul komplex módon zajlik körülöttünk?

Ennek a folyamatnak a része például a szomszéd teremben látható zsurló is, amelyet nem véletlenül tartanak élő kövületnek, hiszen mérete ugyan csökkent a devon kor óta, de egyébként olyannyira jól alkalmazkodott a földi léthez, hogy az elmúlt pár száz millió évben lényegében változatlan formában él – és élte túl a földtörténet kataklizmáit, de jó eséllyel az emberi fajt is túl fogja.

Ha pedig belátjuk, hogy számos növény lényegesen jobban alkalmazkodott a földi élet akár extrém körülményeihez is, akkor érdemes volna átformáljuk azt az uralkodó képzetet, hogy mi emberek vagyunk a „bolygó urai”. Hiszen például a növények által előállított oxigén nélkül még itt a betondzsungel belvárosának első emeletén sem tudnánk lélegzetet venni. Nincs elkülönülő természet ugyanis, ez a mikrofon, ez az épület is annak az evolúciónak egy állomása, amelynek az „emberi tevékenység”-nek nevezett része talán hamarosan zsákutcának bizonyul. Érdemes volna tehát jobban odafigyelnünk a növényi lét összefüggéseire, hiszen a minket körülvevő fák nálunk jóval hamarabb itt voltak már és sokáig itt is maradnék még.

Ez a sokszínű, wunderkammer hatású anyag arra hív minket, hogy óriási térbeli és időbeli ugrásokat megtéve próbáljunk meg rápillantani az élővilágot mozgásban tartó milliárdnyi változásra. Méghozzá úgy, hogy annak nem mi saját magunk, de még csak nem is az ember van a középpontjában. Emlékszem az anyag kapcsán egy gondolatbeli ugrásomra, amikor a Covid karantén alatt elkészült első fotónyomatokat Tomival kitekertük a házunk kertjében álló pingpongasztalon. Egy egész erdő és egy fa kérgének mikroszkopikus részlete kerültek egymás mellé, mégis a két kép ugyanarról beszélt.

Arról ugyanis, hogy az összes élőre jellemző állandó változás közepette első látszatra könnyű behatárolni, hogy mik egy személy határai. De ha meg kellene fogalmazzuk, hogy pontosan kik vagyunk, akkor legtöbbünktől csak száraz Wikipédia szócikkekre telne, amik nem ragadnák meg a lényeget. Arról nem is beszélve, hogy nehéz lenne a tíz- és ötvenéves önmagunkat is belepréselni ugyanabba a leírásba. Ha pedig veszünk egy olyan erdőt, amely évmilliók óta egy helyen található és ezért ugyanazzal a névvel illetjük, de közben megértjük, hogy ez csupán az erdő befoglaló formája, amelyben a tartalom, tehát a levelek, ágak, fák, sőt, a fajok is számtalanszor lecserélődtek már, akkor nehezebben találjuk majd itt is a határokat. Mitől is ugyanaz ez az erdő, ha egyszer az összes molekulája milliárdszor lecserélődött az évmilliók során?

Tomi társakat keres, hogy közösen örülhessünk, ha együtt megértettünk valamit vagy felismertünk valamilyen összefüggést. Érdekes látni, hogy háttérbe húzódó személyisége ellenére (amit jól példáz, hogy a szakmában sokan azt hiszik, hogy külföldön él, miközben itt lakik Budapesten), szóval háttérbe húzódó személyisége ellenére, amikor idén tavasszal az anyag bécsi bemutatásakor látta, hogy a képek milyen hatással vannak a nézőkre és ezáltal az anyag leválik róla mint alkotóról és önmagától kezd élni, azóta alig várja, hogy Budapesten is a falra kerülhessen a sorozat. Szuper volt építeni is a kiállítást, mert minden helyére kerülő árnyékért, tükröződésért is tudtunk lelkesedni.

A fotoszintézis csodájára csak a növények képesek – leveleik segítségével. Emiatt bármely tápláléklánc végén mindig növényeket találunk és mi magunk is – a legkevésbé sem átvitt, hanem nagyon is konkrét értelemben – növényből vagyunk. Vagy mi magunk ettünk meg növényeket, amelynek molekulái beépültek testünk folyamatosan újabb és újabb sejtekre cserélődő szövetébe, vagy olyan állatokat fogyasztottunk el, amelyek – akár más állatokon keresztül, de – végső soron szintén a levelek fotoszintézisére építő növényekkel táplálkoznak. Testünk tehát nem csupán halálunk után válik újra az élő anyag szakadatlan körforgásának részévé, egy test mindig csak formát ad ugyanannak az anyagnak, amely például a kiállítás fotóin megjelenő fákat is alkotja.

Ahogy a növények identitását megszállottan kutató Johann Wolfgang von Goethe naplójában fogalmaz: „Hipotézis: levél minden, és ez az egyszerűség a legnagyobb sokféleséget teszi lehetővé.”

Nehéz befogadni a Dezső Tamás munkáiban felvetett dimenziókat. A nyitó térben látható Égi mező meteorit 4,5 milliárd éve, azaz a Naprendszerrel egyidőben keletkezett. A meteorit két oldalán lévő parányfürkészek, a világ legkisebb rovarjai egy tized milliméter nagyságúak és az is lehet, hogy ebben a pillanatban éppen itt a szemem előtt repül egy, pont rá nézek és még csak érzékelni sem tudom, arról nem is beszélve, hogy megértsem a világot ennek a lénynek a szempontjából. 60 millió éves levelek, évmilliók óta változatlan formában élő növények. Mit jelentenek ezek a dimenziók, amelyeknek mértékét csupán felfogni is nehéz? És hol a mi helyünk ebben a rendszerben? Van-e bármi más állandó a világunkban, mint maga az örök változás? Ahogy José Saramago gyönyörűen megfogalmazza a kiállítás mottójául is választott idézetben: „Az emberek álmukban sem képzelik, hogy aki bevégez egy dolgot, az nem ugyanaz, mint aki elkezdte, még ha mindketten ugyanazt a nevet viselik is, mert egyedül ez az, ami állandó, semmi más.”

Ma már jól tudjuk, hogy a fák nemhogy nem mozdulatlan „tárgyak”, de a gombákkal közösen alkotott földalatti gyökérhálózaton keresztül kommunikálnak egymással és például tápanyagokkal segítik bajba jutott társukat. A növények más időbeliségben, a környezeti tényezők által meghatározott itt-és-mostban léteznek. Az éjszakák és a nappalok egymásutánisága, az évszakok váltakozása, a növekedéssel együtt járó állandó ismétlődések, a ciklikusság ritmusa maga a növényi időszámítás, a nietzschei örök visszatérés képzete. Erről szól Tamásnak Az állhatatosság kertje című munkája, amelyet most együtt tekintsünk meg – Tamás segítségével – a szomszéd teremben.