Virágvölgyi István megnyitóbeszéde

Vízfejű országban élünk és hajlamos az ember eszerint is gondolkodni, pedig a lakosság 4/5-e nem a fővárosban él. Most elsősorban őket, a vidéken és határon túlon élőket szólítottuk meg, az ő világukat szeretnénk felmutatni és jobban érteni. Persze itt valójában nincs mi és ők, ez itt mind a MI világunk.

Nem egy marketingszagú országimázs elkészítése volt a célunk és a fotósok nem akartak úgy tenni, mintha nem lennének az egyenlet részei. Mintha egy fotós jelenléte ne hatna ki arra, amilyen jelenetet fényképez. Felvállalják a „hírvivő” szerepét és jelenlétük a legtöbb képen kézzel tapintható. Magyarul azt láthatjuk, hogy mit mutat magából egy honfitársunk a másiknak egy harmadik szűrőjén keresztül. Ezáltal szubjektív, de a sokszínűségre törekvő látleletet kapunk.

Egy fotó annyit állít biztosan a rajta látható látványról, hogy „ez volt”. „Ez vagyok én” mutatják a fényképeken előttünk álló fotóalanyok. „Ezek vagyunk mi”, mondjuk MI a tárlat megtekintése után. De vajon kérdőjelet teszünk-e a mondat végére? Ezek vagyunk mi? Vagy valóban közösséget tudunk vállalni a képeken látható emberekkel? Valóban együvé tartozónak érezzük-e magunkat a fotók szereplőivel, akikkel összeköt minket a nyelvünk és a hely, ahol élünk, de ennél sokkal több, a kultúránk. Mégis ahogy az egyes emberek szemébe nézünk, gyakran nehéz közösséget vállalni. Itt eszünkbe juthat Márai gondolata: „Mennyivel könnyebb az emberiséget szeretni, mint egyetlenegy embert!”

És vajon működik-e a genius loci, a hely szelleme? Fontos, hogy kiről nevezzük el utcáinkat? Hatással van Petőfi szellemisége egy róla elnevezett általános iskola tanulóira? Mohai Balázs fotóján az aszódi evangélikus iskola kilencedikes tanulói kémiaórán kísérleteznek. Pont annyi idősek, amennyi Petőfi volt, amikor 185 éve ennek a sulinak az elődjébe járt. Vajon vannak köztük ma is kis Petőfik? Bácsi Róbert portréin 26 éves sikeres fiatalokat láthatunk, akik annyi idősek, amennyi Petőfi volt halálakor. Ők a mai magyar társadalom elismert tagjai, ahogy Petőfi is az volt a maga korában. Arról kérdeztük őket, hogy a generációjukat mi foglalkoztatja ma. Szerintük miről kellene Petőfinek ma verset írnia. A megosztottságot, a pazarlást, az elmagányosodás elleni küzdelmet említették. Az volt a benyomásom, hogy mindannyian a bizonytalan jövőt élik meg legnagyobb kihívásként.

Ugyan nagy kérdések jutnak eszünkbe egy ilyen tárlat kapcsán és valóban egy makróképet szerettünk volna létrehozni, de azért fontos látni, hogy az élet apró dolgokból, egészen pici döntésekből épül fel. És sokkal inkább így van ez azoknál, akik a létbizonytalanság szélén egyensúlyozva élik a mindennapjaikat. Amikor a fényképeken a szürkeséget szépítgető népi barkácsesztétikával szembesülünk, akkor jusson eszünkbe, hogy sokunk számára nincsenek nagy megfejtések, csak a ma és holnap problémáinak kezelése, esetlegességek, sorsszerűség. Legyünk tehát elnézőek és megengedőek.

Néhány képen látszik, hogy ugyan egy viszonylag kis országban élünk, mégis nagyon nagyok a mentális távolságok, például egy szabolcsi falu és a budapesti nagykörúton belüli világ között. Mit tudunk arról a világról, amit Mohai Balázs fotóján látunk, ahol az áramszolgáltató fémgyűrűt szerel fel a csenyétei cigánytelepen, hogy ne lopják a villanyt? De talán még fontosabb kérdés, hogy mekkora a két világ közti átjárás? Nyilvánvaló érdeke az egész közösségünknek, hogy ezeket a körülményeket felszámoljuk. Ugyan a 200 évvel ezelőtti társadalom többségét adó analfabéta zsellérséget szerencsére magunk mögött tudhatjuk, de még ma sem mondhatjuk Petőfit idézve, hogy „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, és Petőfi valószínűleg nem gondolná ma sem, hogy „megálljunk, mert itt van már a Kánaán”.

Persze sok minden relatív, nem azonosak a vágyaink. Egy fiatal nyársapáti anyuka azt magyarázza Stiller Ákos videójában, hogy rabságban érzi magát a faluban, mert a tanyán ki lehetett engedni a gyerekeket, nem jártak autók. Számára a tanya jelenti az igazi szabadságot. De persze azért nem minden relatív. Van olyan, hogy értékesebb élet? Fontosabb az én életem, mint a képeken láthatóké?

Az idő múlása minden kép értékét megemeli. Stefan Zweig a könyvekre vonatkoztatva írja, de fotókat is azért csinál az ember, hogy így védekezzen minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a mulandóság és feledésbe merülés ellen. A legdrámaiabban akkor érhetjük ezt tetten, ha ránézünk a fotóalanyainkat felsoroló köszönőfalra és látjuk, hogy már öten meghaltak azok közül, akiknek a képeit itt láthatjuk magunk körül.

Fájó, hogy a projekt egyik lelke és elindítója, Móricz-Sabján Simon sem lehet ma itt velünk. Ahányszor előkerült a falszövegek közt a neve vagy a fotósokkal közös beszélgetés közben egy-egy fotója, mindig értetlenül álltunk Simi korai elvesztése előtt. Az mindenesetre örömteli, hogy az ő képei is itt lógnak körülöttünk a falakon és például olyan tökéletes kockákkal járult hozzá a kiállításhoz, mint a meghívón is szereplő lakótelepi erkélyét sepregető kiskunfélegyházi férfi fotója. Sok kép, ahogy ez is, görbe tükröt tart elénk, de fontos, hogy ezt csak szeretettel érdemes tenni. Szerintem tapintható, hogy a Pictorial Collective kilenc fotósa nagy empátiával közelített fotóalanyaihoz.

Tőlem mindig a magasságomról érdeklődnek, ha kiteszem a lábam az utcára. De milyen lehet Petőfi Sándorként bemutatkozni? Valószínűleg Petőfi Kinga, Petőfi Dorka, Petőfi Zsuzsanna, dr. Petőfi László, Petőfi Tamás és Petőfi Zsigmond is tapasztalják ennek a névnek a súlyát és lenne fejenként ötven történetük arról, hogy milyen ezzel a vezetéknévvel élni. (Vagy éppen Zrínyi Miklósként, mert őt is lefotózta Bődey Janó a Somogy megyei Nagycsepelyen.)

Képzeljük oda ezeket a történeteket is, amikor ösztönösen a fotók szereplőinek szemébe nézünk. Ezt az elemi indíttatásunkat biztosan kielégíti a tárlat, mert ennyi szemkontaktust teremteni ennyiféle emberrel máskülönben lehetetlen volna. Legyünk rájuk kíváncsiak és nyitottak!