Takács Tibor megnyitóbeszéde
Este hat; egy újabb szabad megnyitás.
A fotográfia és a film felfedezését az a vágy hajtotta, hogy megmentsünk valamit a tovaszálló jelen valóságából – hogy megmentsük a jelent a jövőnek. Az egykori jövő aztán jelenné, az egykori jelen pedig múlttá változott, és a fény– és mozgóképek egy csapásra az egykor volt, a már elmúlt valóság nyomai, lenyomatai, emlékei, egyszóval: bizonyítékai lettek. Bizonyíték mivoltuknak köszönhetően vívták és vívják ki a múlttal hivatásszerűen foglalkozó emberek, a történészek érdeklődését is: a fotók és filmek a múltra vonatkozó tudás forrásává, egyszerűbben: történeti forrássá váltak.
A történettudományos mezőben persze a kép alá van rendelve a szövegnek. A kiállítás, ez a kiállítás is arra szolgál bizonyosságul, hogy a történelemmel érintkezve a fotók és filmek, mintha szükségképpen igényelnék a szöveges támasztékot; ebben a konkrét esetben: a filmekben a narrációt; vagy a szöveget, mint egyfajta (vezér)fonalat, amely a képek között kanyarog, s amelyre a fényképek felfőzhetőek. A vizuális objektumok (fotók, filmek, fény- és kézjelek) természetesen textuális közvetítő nélkül is képesek kapcsolatba lépni a befogadóval és egymással; voltaképpen ezt nevezzük esztétikai minőségnek. A történeti diskurzus azonban – amelybe a textusok és metatextusok helyezik a kiállítás egészét – sosem lehet a színtiszta esztétika terepe, még ha lényegénél fogva nem is nélkülözheti azt. A történetírás a narratív esztétika birodalmába tartozik: a történész történeteket mesél a múltról (vagy a múlttal kapcsolatban). Itt viszont álló és mozgóképek, valamint tárgyak „beszélnek” a múltról – számomra mint történész számára ez teszi igazán izgalmassá az ehhez hasonló expozíciókat.
Mert – ez nyilvánvaló, de nem felesleges kimondani – itt a képek nem források, nem a múlt bizonyítékai, hiszen nem a múltbeli valóságot rögzítik, hanem a jelenét (itt természetesen nem 2026. június 3-a, hanem a készítés jelenéről van szó.) Az alkotók a jelenben kívánnak valamit előadni, közölni a múltról – s egyúttal értelmezni azt. Ez a sajátos, mert művészi múltértelmezés lényegileg tér el a tudományos múltábrázolástól (tudományosan, erre utaltam az előbb, nem annyira „ábrázolni”, mint inkább leírni lehet az elmúltat). A múlthoz való nem tudományos viszonyuk lényegében az emlékezet körébe vonja ezeket az alkotásokat.
A Kovalovszky Dániel fényképein, Hugyecsek Balázs installációján, Hugyecsek Balázs és Müller Rolf filmjein, továbbá a kiállított tárgyakban csakis a jelent láthatjuk. E jelenbéli objektumok azonban mégiscsak a múltat akarják birtokba venni, azaz mégiscsak a múltra vonatkoztatva fogadjuk be azokat: az ajtót úgy nézzük, mintha mögötte egy akkori fogda tárulna fel; a priccsre odalátjuk a rabot is; az idős ember derűs arcában a fiatalemberként elszenvedett borzalmak nyomait keressük, és meg is találjuk; a filmben feltűnő cellákra, folyosókra önkéntelenül is odaképzeljük a fogvatartottakat és fogvatartókat; a kézjelek mintha a múltból vetülnének a jelen falára.
A tárgyakat, alkotásokat nézve tehát nem a múltat tapasztaljuk meg; mint azt sokan (Arisztotelész, Kant, Huizinga, Ankersmit) megállapították már, a történeti tapasztalat nem annyira látásként, hanem inkább tapintásérzékként fogható fel. Tapintani pedig itt csak a múltból örökölt tárgyakat – ajtókat, priccset – lehet; lehet, de nem szabad. Ám igazából ne(nem) nagyon sajnáljuk, hogy nem tudjuk – mert nem is kell! – megtapasztalnunk az 1945 és 1963 közötti múlt valóságát. Legyen elég a tanulság: a bezártság, a börtön nemcsak intézmény, nemcsak egy hely, hanem a korszak metaforája is.
Ahhoz, hogy múltként olvashassuk e jelenbéli entitásokat, az is kell, hogy azok illeszkedjenek a múlt tudományos szövegekből, visszaemlékezésekből, irodalmi és művészeti alkotásokból táplálkozó, fejünkben létező képébe. Ezen imagináriusba helyezve ruházzuk fel őket jelentéssel, miközben maga az imaginárius is megváltozik, új jelentésekkel gazdagodik. A kiállított művészeti alkotások (a kiállítás kontextusában a tárgyak is ide tartoznak) vállaltan egyedi világlátása szembesít bennünket a nézőpontok szükségszerű szubjektivitásával: mindenki másként lát – és másként beszél.
A kiállítás aktusa a kiállított tárgyakat a jelenhez rögzíti, ugyanakkor a kontextusa révén ki is szakítja azokat a jelenből, de nem, pontosabban nem csak a jövő számára történő megőrzés érdekében, hanem – éppen ellenkezőleg – a múltba helyezés, a múltra vonatkoztatás szándékával. Hiszen a fény- és mozgóképek nemcsak referensként, hanem jelként is funkcionálnak; nemcsak dokumentálnak, de komponálnak is: rendet, tengelyt a múlt világába.
Ha a világnak volna tengelye, akkor volna értelme a nézésnek is. És van is! Állunk e képek előtt, érzékeljük különös csöndjüket, a kiragadás pillanataiét, melyekben odadermed a film egy-egy kockájára az, ami eleven; állunk e képek előtt, és fokról fokra egyre nyilvánvalóbbá lesz, milyen nagyon nagy rend van rajtuk, s hogy erre a rendre ráhagyatkozhatunk. Meg is tesszük, s már nem törődünk azzal, hogy elidőzzünk a felismerésnél, miszerint nemcsak a fényképész néző itt, de nézők e képek hősei maguk is, megtesszük, s egy percre belelovaljuk magunkat a gondolatba, hogy hiszen ha itt, e képeken felfedezzük, akkor miért ne volna tengelye a világnak is?
És ez a perc elég.
A kiállítás ezennel: nyitva.
(A kurzív szövegrészek idézetek Krasznahorkai László Este hat; néhány szabad megnyitás című könyvéből.)