Karakas Alexandra megnyitóbeszéde
Bár a képek manipulálásának hosszú hagyománya van a grafikától elkezdve a fotóig számos művészeti és hétköznapi területen, az AI alkalmazása mégis zsigerileg más érzéseket kelt bennünk, mint például a Photoshop használata. Az azonban nem egyértelmű, hogy mi ez az érzés, és mi is okozza pontosan? Egyszerűen túl új még a technológia, és ahogyan a Photoshoppal is megbarátkoztunk, és képesek vagyunk felismerni is, úgy ezzel is meg fogunk barátkozni idővel, és fel is fogjuk tudni ismerni? Vagy bizalmatlanságot érzünk amiatt, mert már nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi AI generált, és mi nem? Vagy a bizonyosság elvesztése felett érzett kényelmetlenség, hogy már nem bízhatunk saját ítélőképességünkben sem? Vagy annak a felismerése, hogy vannak valódi, és nem valódi képek? Esetleg mindez egyfajta értékválság, mert ezeket a nem valódi képeket kevésbé tartjuk genuinnak, mégis kénytelenek vagyunk ezzel az egyre növekvő mennyiségű AI generált vizuális tartalommal együtt élni, akaratunk ellenére is? A bódé falán lógó generált tüzes hátterű sajtos-tejfölös lángos képe irritál, részben mert ugyanolyannak tartjuk, mint az összes többi AI lángos képet: ugyanolyan színek, kompozíció, betűtípus, hangulat, funkció.
Feltéve, hogy ez az ugyanolyanság a probléma, akkor viszont az sem egyértelmű, hogy mi bajunk is van az ugyanolyansággal, hiszen a globalizált világban minden más vizuális tartalom is végső soron kisebb nagyobb mértékben hasonlít egymáshoz. Az AI képek esetében az átlag átlagának leképezéseivel állunk szemben, amik bár létező tartalomból lettek összelegózva, mégis paradox módon nem ismerősnek, hanem idegennek érezzük őket. Mi lehet tehát a gond? Az egyes részek elnagyoltsága, torzításai, és hibái, míg más területek túlságosan részletes kidolgozottsága? Önmagában ez sem volna új, elég például a hiperrealizmusra gondolni. Bár a hiperrealizmus is a túlzásokról szól, és az irányzat korabeli fogadtatása is ellentmondásos volt, csakúgy mint az AI esetében, napjainkra már senki nem róná fel egy hiperrealista művésznek azt, hogy túltolja a valóságot. Ezzel ellentétben azonban a kimaxolt lángos mégis zavaró látvány. Az elsőre hiperreálnak tűnő lángos részleteit megvizsgálva feltűnik, hogy ez inkább valamiféle groteszk karikatúrája nem is a lángosnak, hanem a lángos hiperreál változatának.
Az AI generált kontent másik hozadéka, hogy állandó készültségben érezzük magunkat, nehogy véletlen ne vegyük észre valamiről, hogy nem is igazi, és nehogy megkérdőjeleződjön az, hogy mi pedig aztán tényleg ki tudjuk szúrni, ha valami AI. A konstans gyanakvás állapota pedig egy idő után átfordul abba, hogy mindenhol AI-t sejtünk, még akkor is, ha valami nem az. Sajnos már nem elég az ujjakat vizsgálni ahhoz, hogy ne érezzük átverve magunkat, hanem folyamatosan lépést kell tartani azzal a vizuális nyelvvel, amit az AI beszél, mindez pedig egyszerre okoz feszültséget, gyanakvást, és bizonytalanságot az emberekben.
Persze az is lehet, hogy ezen érzések összessége, és a felette érzett zavarodottság a fő kérdés: mitől is triggerelnek minket annyira az AI képek, és mit lehet mindezzel kezdeni? A jelen kiállításban bemutatott művek visszatérő eleme a természet AI-hoz való kapcsolása, akár a gyökérrendszerek motívumain Buzássy Honóra és Holló Zsuzsa munkájában, akár evolúciós mintázatokon belüli párhuzamok keresésén keresztül Csizik Balázs és Kulcsár Géza projektjében. Hasonló indíttatású az emlékezet, mint emberi minőség mintázatainak vizsgálata is: ahogyan a mesterséges intelligencia meglévő dolgokat kombinál újra, és ezekből képez új tartalmat, úgy az emberi emlékezet is akarva-akaratlanul újraírja saját történeteit. Ezt láthatjuk a nagymama hagyatékában talált fotókon és installáción Vincze-Bába Gabriella művében. Az AI ilyen irányú természetibbé tevése megnyugtató perspektívát adhat szorongásainkra: nem is annyira más ez, mint amilyenek mi vagyunk. Ha ismerős a működésmód, talán kevésbé tűnik rémisztőnek és idegennek a létrejött alkotás is, és gyorsabban tudjuk detektálni a jelenlétét, talán mégsem tudnak minket olyan könnyen becsapni.
Sztálin híres volt arról, hogy a már nem kívánatos személyeket eltüntesse a vele közös fotókról. Nem csak Nyikolaj Jezsov, a korábbi jobbkeze tűnt el a híres vízparti fotóról, de Sztálin sokszor szépítő filtereket is kért saját magára: kevesebb ráncot, több hajat, fényesebb bajszot, simább bőrt. A beauty perceken túl más esetekben Sztálin nagyobbra retusáltatta a beszédén megjelenő tömeget a valóságosnál, plusz tüntetőtáblákat adatott hozzá eseményfotókhoz, vagy ellenségessé vált személyeket vágatott ki egyes fotókról. Ezek a képek tehát részben valóságosak, részben pedig manipuláltak voltak, de közel sem egyértelmű, hogy hol húzódik a kettő közti határ. Genuin kép-e Sztálin tökéletes bőre és fényes bajsza? Lévai Flóra és Takács Máté munkájukban archív, képekkel nem rendelkező híradásokhoz generáltak fotókat, melyek részben a hírek anyagára, részben promptokra, részben pedig az interneten hozzáférhető korabeli képekre épültek. Hiteles korabeli képeknek nem mondhatók, de kérdéses, hogy a hamisított Sztálin fotóknak, vagy ezeknek van-e több köze a valósághoz?
A sérülés és retusálás gesztusa jelenik meg Dontasz Zoi és Vágó Zsófia Base című projektjénél is, amiben az alkotók a saját maguk által fizikailag roncsolt képeket etették meg három különböző generatív mesterséges intelligenciára épülő programmal. A képek roncsolásának mértéke az egyes fotók fontosságával korrelált: ami kevésbé fontos, az alakult át leginkább. A képeket nézve nehéz eldönteni, hogy egy posztapokaliptikus világ képeit nézzük, néhány félresikerült dupla expós, vagy lejárt filmre készített fotót. Egy idő után kialakulhat az a benyomás is, hogy ha eleget nézzük ezeket a családi képeket, egy idő után valósággá is válhatnak. Az emlékezetnek ilyen fajta újraírásával foglalkozik Czeglédi Hanna, Kincses Gergő, és Petrucz Ágnes műve is, melyben emlékezetmintázatokat generálnak, majd ezek szubjektív és objektív értelmezéseit adják. A kérdés pedig átalakul: melyik a genuin emlékezet értelmezés, és melyik ennek nyomán ki tudjuk-e találni, hogy melyik az igazi kép?
A kiállítás munkái a konstans készenlétben levés állapotától megszabadítani persze nem tudnak minket, hanem talán éppen ellenkezőleg. Arra döbbentenek rá, hogy mennyi egyéb módon tud még behatolni a fotó és a vizuális kultúra különböző rétegeibe az AI, és általuk kénytelenek vagyunk mi magunk is rákérdezni arra, hogy mitől válik a szemünkben egy kép igazivá, és ezt az elképzelésünket hogyan kell majd átalakítani az AI miatt.