---

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Döntősök, tisztelt Zsűri!

1932 novemberében egy tizenkilenc éves budapesti fiú beült egy koppenhágai előadóterembe, ahol Trockij dán diákoknak tartott előadást. Fényképezőgépet nem lett volna szabad magával vinnie, ő azonban mégis megpróbálta, és az ott készült felvételek lettek Robert Capa első publikált képei. A fotográfia története azóta is újra meg újra azoknak a története, akik veszi a fáradtságot, elindulnak, hogy megismerjenek másokat, és olyasmit mutatnak meg a világból, amit nélkülük talán észre sem vennénk.

Ma, amikor mesterséges intelligenciával szinte bármilyen kép előállítható, különösen fontos, mi tesz egy fényképet hitelessé. A World Press Photo nemrég a szabályzatában is megerősítette: a fénykép a valóság egy megtörtént pillanatának lenyomata. Egy mesterségesen létrehozott kép azt mutatja, amit megálmodtunk; a fényképen viszont olyan részletek is feltűnhetnek, amelyekre előre nem gondoltunk. Éppen ez benne a legizgalmasabb: a fotográfus nemcsak megmutatja, amit lát, hanem olykor olyasmit is felfedez, amit addig maga sem vett észre.

Harminc évet töltöttem múzeumban mint kurátor és etnográfus. Az etnográfus munkamódszere sokban hasonlít ahhoz a fotográfushoz, aki dokumentál: megfigyel, rögzít, részt vesz, együtt él a közösséggel. Az állomásozó terepmunka a kulturális antropológia és a néprajztudomány alapvető kutatási módszere, amelynek lényege, hogy a kutató huzamosabb ideig (hónapokig vagy akár évekig) életvitelszerűen a vizsgált közösségben él, osztozva annak mindennapjaiban. A döntősök munkáiban ezt az együttlélegzést fedeztem fel.

Aki elindul Kerecsendről, hogy végigjárjon száz falusi kocsmát (mint egy néprajzos), vagy nyolc éven át követi a búcsúkat Csíksomlyótól Máriapócsig (mint egy néprajzos), az nem egyszerűen képeket készít. Emberekkel találkozik, visszatér hozzájuk, megtanulja a helyek ritmusát, és lassanként olyan dolgokba is bepillantást nyer, amelyek egyetlen látogatás alkalmával rejtve maradnának előtte. Ez a jelenlét, a figyelem és a bizalom teszi lehetővé, hogy a fényképek ne csupán megmutassanak valamit a világból, hanem közelebb is vigyenek bennünket hozzá. Azért vagyunk ma itt, hogy ezt elismerjük, és ezért különösen nagy öröm számomra, hogy én köszönthetem Önöket.

Az idei öt döntős munkára őszintén büszke vagyok.

John Berger egyszer keserűen úgy fogalmazott, hogy a kamera azért rögzít, hogy mi felejthessünk. Az itt bemutatott öt munka éppen az ellenkezőjére vállalkozik: megőrizni azt, ami különben lassan eltűnne az emlékezetünkből. Melegh Noémi Napsugár a személyes gyász tapasztalatát teszi átélhetővé, Váradi Viktor családi fotóarchívumokon keresztül mutatja meg az idő múlását, Sivák Zsófia a vidéki kocsmák mindennapi világát, Pályi Zsófia a búcsúk hit és hétköznapiság között formálódó közösségeit, Balázs Zsolt és Sióréti Gábor pedig a déli határ mentén élők sokféle, gyakran egymásnak feszülő tapasztalatát őrzi meg. Olyan történetek ezek, amelyek nélkül szegényebb lenne a közös emlékezetünk. Ezért mind az öt alkotónak hálával tartozunk.

Ahhoz, hogy ezek a történetek ne csak megszülessenek, hanem szélesebb közönséghez is eljussanak, szükség van a Capa-nagydíjhoz hasonló kezdeményezésekre. A díj alapítói 2014-ben azt a hiányt ismerték fel, hogy a pályakezdők és az elismert életművek között gyakran hosszú évek alkotómunkája marad kevés figyelem nélkül. Külön köszönöm a Capa Központnak, hogy tavaly, a finanszírozási nehézségek ellenére is úgy döntött, folytatja a díj történetét. Hálás vagyok a bécsi Galerie Krinzingernek is, amely jövőre kiállítást rendez a nagydíjas munkáiból, és egy hónapnyi alkotómunkára is lehetőséget biztosít számára. Ez fontos lépés afelé, hogy a magyar fotográfia alkotói nemzetközi közönség előtt is bemutatkozhassanak.

Köszönöm David Campanynek, a zsűri elnökének, hogy elhozta Budapestre Cornel Capa elkötelezett fotográfiáról vallott szemléletét, és köszönöm a zsűri valamennyi tagjának a gondos, figyelmes munkát. Külön köszönet illeti Virágvölgyi Istvánt és a Capa Központ minden munkatársát, akik sok munkával és odafigyeléssel lehetővé tették, hogy ma este együtt ünnepelhessük ezt az öt alkotót.

És köszönet illeti azokat is, akiknek a bizalma nélkül ezek a képek nem születhettek volna meg: a családokat, a kocsmárosokat, a zarándokokat és a határ menti tanyák lakóit, akik beengedték a fotográfusokat az életükbe.

A dokumentarista fotográfia időt, figyelmet és bizalmat kíván. Az öt döntős munkájában azt becsülöm a leginkább, hogy mindezt komolyan vették, és a saját történeteiken keresztül nekünk is közelebb hoztak más embereket, közösségeket és élethelyzeteket.

Azt kívánom mindannyiuknak, hogy legyen még sok olyan történet, amelyért érdemes útnak indulniuk, legyen bátorságuk közel menni hozzájuk, és legyen közönségük, amely kíváncsian és nyitottan fogadja mindazt, amit hazahoznak.

Szívből gratulálok mind az öt döntősnek, köszönöm a zsűri munkáját és mindazok támogatását, akik hozzájárultak ehhez az estéhez. Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetjük a magyar fotográfia alkotóit!

Elhangzott a Capa-nagydíj 2026 díjátadóján.

---