Mélyi József megnyitóbeszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Komoróczy Géza egyszer azt mondta, hogy egy civilizációt két dolog jellemez a legerősebben: hogy miként konzerválja az élelmiszereit, illetve hogy miként konzerválja a kultúráját. A kétfajta megőrzés elválaszthatatlan az emlékezet fogalmától, szorosan összefügg az emlékezettel kapcsolatban egy adott civilizációban kialakított elképzelésekkel. Pontosabban az emlékezet működésével. Mi történik azonban, ha a civilizációs keretek felbomlanak, ha az egyén vagy egy közösség kívülrekesztve találja magát, egy olyan határon túl, ahol a civilizáció fogalmai érvényüket vesztik? Mi történik a konzerválással, hogyan alakul át a megőrzés, és miként formálódik át maga az emlékezet?

A kiállítás keretét egy tragikus történet alkotja: egy tizenhat éves lányt, aki Szegeden hétköznapi életét éli, iskolába jár, füzetébe verseket gyűjt, a vészkorszakban elkényszerítik otthonából, deportálják, haláltáborba viszik. Megszűnnek körülötte a hétköznapok, zárójelbe kerül a civilizáció. Mindezzel a füzet is átértékelődik: a versek átíródnak, helyükre receptek kerülnek. A közvetlenül semmilyen haszonnal nem járó versekből, közvetlenül semmire sem használható receptek lesznek. Közvetve: a túlélés receptjei. Civilizációs, kultúramegtartó receptek egy embertelen környezetben. A történet azonnal átérezhető, generációktól függetlenül átszemélyesíthető. A lányom most tizenhat éves, szereti a verseket, talán gyűjti is őket. Nagyapám a negyvenes évek elején szintén recepteket gyűjtött, igaz ő más céllal; akkoriban nagy éttermekben volt főszakács, életében akkor az ételek leírása elengedhetetlen volt. Otthon viszont 1944-ben nagymamám főzött, egyszerű ételeket, receptek nélkül, ezt anyámtól tudom, akit tegnap kérdeztem erről; ő is majdnem mindig recept nélkül főz az unokáinak. A történetekkel kapcsolatban az előbb az „átszemélyesítés” szót használtam, ami különben nem létezik, nem használják. Azért használtam mégis, mert a behelyettesítésekkel, a lányom történetbe írásával számomra közvetlenül is átérezhetővé válik a veszély, a kiszolgáltatottság, a fájdalom – a máskülönben távoli történelmi tapasztalat. Az akkoriban harminckét éves nagyapám történetéhez rendelve a tizenhat éves lány sorsát, a sorspárhuzamokon túl az egykori, önmagából kifordult világ válik érzékelhetővé: nagyapám békésen főz, válogatás nélkül, akár a hatalom embereinek is, miközben másokat, talán csak néhány utcányira tőle, létezésük alapjaiban kérdőjelez meg ugyanez a hatalom. Most mégis leginkább a harmadik, láthatatlan átszemélyesítő szál tűnik a legerősebbnek: a recept nélküli főzés hétköznapisága, anyám és nagyanyám világa, szembeállítva a főzés nélküli receptek rendkívüliségével.

A kis füzetbe gyűjtött receptek valóban kívül esnek a mai renden. Nincs rendszerük sem, főzni valójában nem lehet belőlük. Több mint hetven évvel ezelőtt a gondosan egymás mellé rendelt szavak legfeljebb képzeletbeli ízt és a vágyképekben létező táplálékot jelentettek. A túlélés eszköze abszurd eszköz volt, mindenekelőtt egy mnemotechnikai gyakorlat része, olyan módszer, amilyet a XX. századi fogságok, kitelepítések, kényszermunkatáborok történetéből sokat ismerünk – a józan ész és a hétköznapi élet utolsó maradványainak megőrzésére szolgáló emlékezettartó elfoglaltság. Ebben az esetben még csak nem is olyan civilizációmentő, a saját kultúra megőrzését célzó tevékenységről van szó, mint például Ray Bradbury 451 Fahrenheitjében, ahol a könyvégető gonoszság elleni egyetlen módszer a kívülről megtanult, és így szóban továbbadott könyv. Itt nem mindegyik étel zsidó étel, a receptnek nem is a jellege vagy a minősége a lényeges, hanem maga az idő. Az idő eltöltése és mindenekelőtt: az idő jövőre függesztése. A kirekesztettek számára egy olyan képzeletbeli pont kijelölése, amelyben a receptek majd értelmet nyerhetnek. Az egyéni képzelet ehhez a feladathoz már kevés: a jövő idő lehetőségének fenntartása csak közösen lehetséges, egy közös illúzió formájában. A közös illúzióhoz pedig közös nyelv szükséges: a receptek nyelve a szinte véletlenszerűen egymás mellé sodródó emberek közös nevezője. Ez az a közös keret, amelyben a kizártságban újraindulhat az idő: társadalmi helyzettől függetlenül idősebb, tapasztalt asszonyok taníthatják a fiatalabbakat, komoly játékként felmutatva a továbbélés lehetőségét; a közös nyelv lehetőséget ad arra, hogy úgy viselkedjenek, úgy adják és kapják a tudást, mint a szülők és a gyermekek. Ebben a halálosan komoly helyzetben mindenki hozhat valamit, ami akár közösen is továbbírható, egy elképzelt valósághoz igazítható, fikcióként módosítható, pontosítható. A főzés nélküli recept demokratikus kommunikációs és hagyományátadó eszköz, amelynek segítségével egy illuzórikus pillanatra – egy felvillanó kép erejéig – eltűnik a kifordult világ és megjelenik a megszokott idő.

A képek itt azért villannak fel újra, mert a történetet az egykori szegedi kislány unokája kiválasztotta és most a nyilvánosság előtt bemutatja. (Ebben a mondatban benne van a túlélés ténye, és ez megnyugtató.) Biró Eszter kiemelte a füzetet a privát emlékezetből és a mai kor nyilvánossága számára képekbe foglalta. Abszurd fotóeszközt alkalmaz: filmre fotózza a receptekben felsorolt alapanyagokat, utána a képeket csíkokra vágja, majd az adott füzetoldalon szereplő valamennyi anyag képét egymás mellé ragasztja. Ahogy a recepthez nem tartozik a főzés, úgy a képhez sem rendelődik megszokott olvasat: a színes csíkok egymásmellettiségéből nem rajzolódik ki kerek történet. Egy-egy tábla itt egy-egy konceptuális művet alkot, a belőlük kirakott szekvenciákból a néző nem építheti fel újra az egykori valóság képét. Így nem a történet kel életre, sokkal inkább megidéződik a környezet, amelyben embereket próbáltak meg kirekeszteni a saját idejükből. Egy világ, amelyben felfüggesztetett a civilizáció. Biró Eszter az abszurd képalkotás eszközével felidézi az egykor kizártak egykorvolt idő-újrateremtő munkáját. Mintha imát mormolna, monoton következetességgel és megingathatatlan meggyőződéssel helyezi egymás mellé a töredékessé lett, csíkokra vágott alapanyagokat; ezzel egyszerre emlékeztet, és modellezi magát az időbe függesztett emlékezetet.

A füzet maga lehet a bizonyíték, az emlékezet hitelesítője. Lehet történelmi példa, s így kerülhetne történeti múzeumba. Lehet gasztronómiai emlék, egy korszak lenyomata. Majd visszakerülhet a magánarchívumba, s maradhatna a személyes kötődés emléke. De most egy pillanatra mintegy prizmában megtört képpé vált. A múltból felmerülő képből színes képek sora lett, sajátos rendszerű, logikus mintázat. Mindez olyan, mint gyermekkorunkban a színes papírcsíkfűzés. De itt a hétköznapok emlékezetcsíkjain a megőrzött és továbbadott történelem szövődik át.

A kiállítást megnyitom.